Bizonyos elvárásokkal léptem az anyaságba. Azt hittem, hogy boldogabb leszek, mint voltam, és azt gondoltam, hogy az anyaság természetesebben és könnyebben fog jönni. Még mindig szerettem anya lenni, de mondhatnám, hogy Isten az anyaságot használta arra, hogy megváltoztasson – és ez a változás néha fájdalmas volt. Néha a határaim végére értem.
Amikor először szültem gyerekeket, felesleges terheket halmoztam magamra, és elhittem azt a hazugságot, hogy mindent meg kell tennem, és szintén tökéletesnek kell lenni. Büszkeségemben és bűntudatomban nem akartam segítséget kérni. Isten az anyaság kihívásait felhasználva mutatta ki önállóságomat az anyaságban. Minél több gyermekem volt, és annál nehezebb magatartás alakult ki bennük, nehezebben tudtam megakadályozni, hogy az erő maszkja leessen. Ez része volt számomra (és minden anyának) Isten szeretetteljes tervezésében.
Anyaként való elhívásunk része az, hogy felkaroljuk az Istentől való függőségünket – elfogadjuk és beismerjük gyengeségeinket, és az ő segítségére támaszkodjunk emberi korlátjainkban. Gyengeségeink azok a helyek, ahol Krisztus még nagyobb kegyelemmel, erővel és hatalommal találkozik velünk. Igazi erőt találunk, ahogy Pál apostol mondja, amikor gyengék vagyunk (2 Korinthus 12:10). Egy anya egyetlen reménye egy Megváltóban rejlik, aki elég lesz nekünk, ha nem érezzük magunkat elégnek.
Amikor Isten Fia a földre került, nemcsak megmutatta nekünk, ki az Isten, hanem azt is, hogy mit jelent embernek lenni. Felkarolta az emberiség korlátait, ideértve a pihenés szükségességét is (Márk 4:38; 6: 31–32), miközben mások érdekében is kimerülésig öntötte ki magát. Kimerült, mert teljesen ember volt. Szüksége volt az Atyára, és ezért nem csodálkozhatunk azon, hogy mi is. „Nagyon kora reggel, még sötétedve, elindult és kiment egy elhagyatott helyre, és ott imádkozott” (Márk 1:35).
Embernek lenni függőséget jelent Istentől. Embernek lenni, gyengének is lenni. Anyának lenni annyit jelent, mint egy gyenge és rászoruló ember, aki erőt igényel önmagán kívülről.